A XXI. században egyre inkább megfigyelhető jelenség a vallások és a vallásosság elkopása. A mai fejlett világban az ember lassan bármire képes. Ma már minden elfogadott, a technikai fejlődés megállíthatatlanul könnyíti meg az életünket, lassan már nincs szükség istenképre, mert az ember saját magából csinál istent.

Viszont elfeledkezik arról, hogy lehetséges egy egészen másfajta - a szereteten és a megbocsátáson alapuló „uralkodási” forma, egy teljesen másképp működő hierarchia, mint amit az ember követ itt a Földön.

De ezt egy egyszerű személyes tapasztalatra is ki lehet vetíteni. Amikor bajban vagyok, nem mennek jól a dolgok, akkor fohászkodom, segítséget kérek, szabadkozom. Majd mihelyst elkezdenek jobban menni a dolgaim & minden „happy”, hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy honnan jött ez a segítség, a szentmiséket egyre inkább hanyagolom, majd azt veszem észre magamon, hogy teljesen eltávolodtam Istentől. Most minden jó, nincs rá szükségem. Aztán persze kezdődik újra az ördögi kör.

Ha ez már így megy kicsiben a mi egyszerű életünkben, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a fejlett háború- és éhségmentes nyugati civilizációban sem működik másképp. Amíg nem történnek az egész világot megrengető dolgok és viszonylagos jólétben élnek az emberek, addig a vallásos emberek száma sem fog számottevően növekedni.

 Van egy csoportja az emberiségnek, akik megfejthetetlen okok miatt, talán irigységből, de valamiért támadják az egyes vallásokat. Most a személyes példám miatt a kereszténységre gondolok, bár biztos vannak minden vallásban hasonló esetek. Nagyon sokszor találkozom az álszent keresztények kifejezéssel, vagy azok „a pedofil papok” szavak hangoztatásával. Pedig a keresztény vallású emberek és a papok is ugyanolyan vétkező emberek, mint bárki más. Attól, hogy valamiféle dogmák szerint próbálnak élni, nem lesznek tökéletesek, és ugyanúgy bűnbe eshetnek. A papok pedig óriási áldozatot hoznak az életükben azzal, hogy cölibátusban élnek. Biztos vannak köztük olyanok is, akik nem bírják ezt a keresztet és ettől olyan frusztrációba kerülnek, amitől eltorzul a személyiségük. Ilyenkor természetesen el lehet ítélni az adott személyt,  de ezt ráhúzni általánosságban az összes papra az számomra elfogadhatatlan.

 De nem csak kívülről lehet kritizálni az egyházakat. Egy vallásos ember is meghasonulhat önmagával, az Istenbe vetetett hitével és az egyházával. Minden embernek vannak olyan időszakai, amikor elgondolkozik azon, hogy valóban létezik-e Isten, és hogy valóban az-e a tökéletes közösség, amelyikben benne van. Gondolatban már sokan megreformálták az egész egyházuk működését. Sokan mondják, hogy az egyházak nem alkalmazkodnak a világ változásaihoz és egy régimódi „divatot” követnek. Ezzel a ténnyel bizonyos esetekben akár még egyet is lehetne érteni - Csak ilyenkor azon nem gondolkoznak el ezek az emberek, hogy a világ épp jó irányba változik-e, és hogy valóban ezekhez az elvekhez kellene mindenkinek alkalmazkodnia!?

 Egy ateistával, vagy aki csak „papíron van megkeresztelve”, azzal nagyon nehéz elbeszélgetni arról, hogy miért is jó a vallás, mi az a  plusz amit ad az ember életének. Talán pontosan ezért nehéz, mert nem tudják, nem élik meg azt a pluszt, amit szavakba önteni nagyon nehéz. Többször fordult már elő velem, hogy elhívtam vasárnap este magammal egy olyan embert, aki csak karácsonykor vagy egyáltalán nem jár templomba. A legjobb az egészben, hogy mikor vége a misének, majd kijövünk a templomból és megkérdeztem, hogy na milyen volt?  - a legtöbb esetben mindenki valami melegségről és jóérzésről beszélt, ami elöntötte a lelkét. Ezek azon pillanatok egyike, amikor nem csak a másik emberben kezd el csirázni valami, hanem ezáltal a saját hitünk is erősödik. Egy vasárnapi szentmise rengeteget számíthat a következő hétre nézve. Egyrészről mert olyan kétezer éves tanításokat hallhatunk, amik a mai korban is egy az egyben megállják a helyüket, másrészt meg olyan gondolatok szállják meg a kis fejünket, amelyek a rohanó hétköznapokban sose jutnának eszünkbe. Így erőt tudunk meríteni a következő hét nehézségei leküzdéséhez.

 Valamilyen szinten (majdnem) minden vallás ugyanahhoz a „lényhez” szól, csak a Föld kultúrájának a sokszínűsége miatt, mind máshogy és máshogy szólítjuk meg. Pontosan ezért gondolom úgy, hogy minden embernek szíve joga eldönteni, hogy élete folyamán akár váltson, és azt a vonalat kövesse, ami a szívéhez közelebb áll. Bár itt azért meg kell jegyezni, hogy manapság Európában egyre nagyobb teret hódít, a különböző keleti vallások kedvelése és utánzása. De itt sajnos a legtöbbször nem az Istenkeresést, hanem sokkal inkább az új ismeretlen dolgok iránti kíváncsiságot, illetve az egymás majmolását lehet látni a háttérben.

 Summa summarum a vallásos ember óriási előnnyel élheti az életét, mint a nem vallásos sorstársai. Van amikor elgondolkozom rajt, hogy mi van ha ez az egész intézményesített egyház butaság, vagy hogy mi van ha nincs is Isten, csak a jó és a rossz közötti különbségtétel miatt hozták létre az egész rendszert, hogy ne úgy éljünk mint az állatok. Mi van akkor, ha mégiscsak az ateistáknak van igaza!? A gondolatmenet végén mégis mindig arra jövök rá, hogy ha mindez még igaz is lenne, akkor sem hibázok azzal, hogy ezt a pozitív értékrendet képviselem és próbálom napról napra jobbá és erősebbé tenni magamban, mert ez egy JÓ irány.

A karácsony közeledtével egyre többet lehet látni a villamoson ülve, a mozgólépcsőn várakozva, a youtube videók előtti fantasztikus reklámokban, a technológiai fejlődés csodáinak egyre újabb és újabb vívmányait. Van az embereknek egy csoportja, az úgynevezett technománok, akik a féléves kütyüjüket képesek az első ilyen „felszólításra” lecserélni. A másik csoportba azok tartoznak, akik próbálnak ellenállni, de végül őket is beszippantja a XXI. század csodája.

 Olvastam egy emberről, aki ráébredt arra, hogy ennek az őrült technikai fejlődésnek hosszútávon nagyon súlyos szociális és társadalmi következményei lehetnek. Ezért kitalálta, hogy innentől fogva nem használ sem mobiltelefont, sem számítógépet, és nem is néz tv-t. Elmondása szerint, az első egy-két hónapja olyan volt mintha kicserélték volna. Sokkal jobban tudta élvezni az életet, többet volt a szabadban, és olyan „egyszerű” dolgokkal foglalta le magát, mint még előtte soha. Leírhatatlanul élvezte ezt az időszakot. Kiegyensúlyozottabbá vált, megszűntek a depressziós, magába fordulós időszakai, és sokkal jobban tudott örülni minden egyes apróságnak a világban.  Aztán teltek múltak a hónapok, és egyre inkább arra lett figyelmes, hogy mivel az a rengeteg információ, amit az emberekbe nap mint nap beleinjekcióznak, nem jut el hozzá, egyre jobban és jobban kezd kiszorulnia a világból. Mivel nem volt mobiltelefonja, ismerősei és barátai nem tudták elérni, emiatt szépen lassan tűntek el a környezetéből az emberek. A hétvégi találkozókon egyre inkább unatkozott, mivel egyre kevésbé tudott hozzászólni az aktuális témához. Egyre kevésbé is értette miért olyan fontos, a mucsaröcsögei kisbolt kirablása. A „kísérletet” egy év elteltével abba kellett hagynia, mivel teljesen kiszorult a társadalomból. Barátai, ismerősei eltűntek, munkahelyéről kirúgták és mély depresszióba esett.

 Most gondolhatná az ember, hogy hoppá akkor a mai világban tényleg szükségesek ezek az eszközök az életben maradáshoz. Ez valóban igaz, de egyben nagyon veszélyes is. Természetesen egyetértek azzal, hogy rengeteg hasznos funkcióval vannak ellátva ezek a kütyük, de mégis úgy látom, hogy sokkal nagyobb szerep és pénz jut a haszontalan dolgok fejlesztéséhez, mintsem azoknak amik valóban előbbre vinnék a világot.

A másik veszélyes oldala pedig, hogy az emberi kapcsolatokat, a gondolkodásra való hajlamot hosszútávon teljesen leépíti. Nem gondolom, hogy holnap vagy egy év múlva ez égetően fontos kérdés lesz, de egy tíz-tizenöt év elteltével lehetséges, hogy a technománia mint betegség, valamilyen formában munkával fogja ellátni az orvosokat.

 Mivé fog torzulni az emberi jellem, mikor nap mint nap a tv magához láncolja az embereket, teljesen kizárva az esti családi beszélgetéseket az otthonokból. Nem is beszélve arról, hogy mennyi felesleges időt töltünk el az interneten való szörfözgetésekkel, ahelyett hogy egy könyvet fognánk a kezünkbe. Sajnos ez a személyiségbutító folyamat már kiterjedt a közösségi terekre is. Sokszor feltűnik, mikor egy szomjoltó helyiségben jókedvűen pótoljuk az aznapi folyadékveszteséget, hogy a szomszéd asztalnál ülők, nem egymás társaságát élvezik önfeledten, hanem mindenki lefelé meredve nyomogatja a telefonját.

Egyszer meglátogatott egy kedves ismerősöm, akit a vendégfogadás íratlan szabályai szerint hellyel kínáltam, majd érdeklődtem a napi folyadékveszteségéről, és a legjobb tudásom szerint próbáltam is pótolni azt. Ezek után számomra elég kínos szituációba kerültem. Mivel pár mondat után nekiállt a mobilját nagy bőszen nyomogatni. Így kénytelen voltam 20 percen keresztül az asztalon könyökölve meredni a semmibe. Hogy a mobiljával való találkozása meddig tartott nem tudom megmondani, mivel egy idő után a vendégfogadás íratlan szabályait áthágva felálltam az asztaltól és lefeküdtem aludni.

Mindezek tudatában mégis vannak olyan tudósok, akik azt kutatják, hogy vajon mitől lett a XXI. század népbetegsége a depresszió.

Ennél már csak az szokott még jobban megnevettetni, amikor azok a bizonyos 90 előtt született emberek, a saját vállukat veregetve beszélnek arról, hogy mennyire más volt az ö gyerekkoruk. Ők még a sárban dagonyáztak reggeltől estig, bezzeg a mai fiatalok a számítógép és a facebook előtt nőnek fel. Ilyenkor hajlamosak megfeledkezni arról, hogy az anno sárban dagonyázó kisgyerekből felnőttkorára ugyanolyan beszippantott facebook-, tv-, internet- és okos telefon függő lett, mint a mai fiatalokból, akik a felnőttek szokásait majmolva teszik ugyanezt.

Manapság nagyon sok ember fél az egyedülléttől. Nem találják önmagukat, ha egyedül vannak. Állandóan szükségük van mások jelenlétére. Vannak olyanok is, akik képtelenek kapcsolat nélkül élni, őket szoktál kapcsolatfüggőknek hívni. Pedig aki nem tud/nem képes egyedül lenni, és mindig szüksége van valakire, aki mellette áll az gyenge ember.

Mivel a magány jel is lehet. Magány nélkül nem létezik őszinte önismeret. Az egyedüllétet a magányt sokan összekeverik az elhagyatottsággal és a kitaszítottsággal. Pedig ha az ember minél jobban megtapasztalja, megéli a magányt, annál mélyebben képes érezni, hogy mindazokkal összetartozik, akik körülötte élnek.

A mai rohanó világban, minden embernek szüksége van az egyedüllétre, hogy átgondolja, megértse és következtetéseket vonhasson le a megélt helyzetekből. Ezáltal tud fejlődni, változni és változtatni. Az ember mikor egyedül van, akkor képes igazán megismerni önmagát és környezetét.

De ha csak arra gondolunk, hogy mennyivel más megismerni egy új várost vagy egy új helyet, ha egyedül látogatjuk meg, mintha egy társasággal mennék. Mennyivel jobban odafigyelünk a részletekre, mennyivel fontosabb, hogy megismerjük azt a helyet ahol vagyunk...

"az időszakos magány a normális ember számára az evésnél és ivásnál is szükségesebb"

Dosztojevszkij

Manapság a hála olyan, mint a fehér holló. Az embereknek hihetetlen elvárásaik, követeléseik vannak. Állandóan az a benyomásuk, hogy megrövidítik őket. Ezért mindig többre van szükségük. Egyre telhetetlenebbek, de ezáltal már semmit sem képesek igazán élvezni.  Mindig másokat hibáztatnak, hogy nem elég jók hozzá, hiszen nem adják meg neki azt, amire feltétlenül szüksége van.

Pedig ha csak kicsit lennének pozitívabbak, hálásabbak az emberek, megbecsülve mind azt amijük van, gyökerestül változna meg az életük. Tudatosabban tudnának élni, ezáltal vidámabbá téve életüket. A pozitív ember nem kötődik a bosszantó dolgokhoz, nem kezdi a rossz idő miatti bosszankodással a napot, vagy nem lesz ideges ha kifut a tej.

Vannak emberek, akik megnehezítik maguknak az életet azáltal, hogy mindent negatívan látnak. Minél több negatívumot látnak, annál hangsúlyosabbnak érzik rossz tapasztalataikat. A negatív életfelfogásuk a legkisebb rossz dolgot is egyenesen tragédiának értékelik.

A pozitív ember képes mindenért hálás lenni. Amikor a múltadon gondolkozol, hálásnak kell lenned mindazért, amit az élettől kaptál. De nem csak a pozitív dolgoknak lehet hálát adni. Hálát adhatsz azokért a sebekért, sérülésekért, amelyeket magaddal hordozol. Hiszen ezek a sérülések formáltak azzá , aki most vagy. A sebek nélkül öntelt és érzéketlen lennél, nem látnád meg és nem éreznéd át, a melletted lévő ember szenvedéseit. 

A birtoklásvágyat az ember egyik legpusztítóbb tulajdonságai közé lehet sorolni. Aki igazán szabadon akarja élni az életét, annak el kell tudni hagynia a tulajdonláshoz, sikerhez elismeréshez való ragaszkodását. Amikor valaki állandón valami "földi dologra" figyel, az minden bizonnyal függésbe került tőle. A függőség pedig ellentétes az emberi méltósággal. Mégis a mai világban rengeteg mindentől tud függeni az ember. Ilyenkor nem csak a cigarettára és a drogokra kell gondolni. Képesek vagyunk függeni a jóléttől, szokásoktól, emberektől.

Ha sikerül a függőségeinket a minimális szintre csökkenteni, akkor már attól sem fogunk függeni, hogy mások mit gondolnak rólunk, mit várnak el tőlünk, nem fogunk vágyni mindenáron a többi ember elismerésére és támogatására….ekkor lehetünk igazán önmagunk.Nem kell és nem szabad halálosan komolyan vennünk önmagunkat, gondjainkat, félelmeinket és a depresszív érzelmeinket.

A legtöbb ember ragaszkodik a sebeihez. Egyáltalán nem tudják elfelejteni sebzettségüket. Sokan szükségesnek érzik, hogy állandóan panaszkodjanak arra, aki megsértette őket. Ezzel a saját légkörüket is borússá és negatívvá alakítják. Aki megszabadul a függőségeitől, az képes lelki nyugalomban élni, higgadtan reagálni a személyét ért bírálatra vagy elutasításra. Nem esik pánikba minden egyes kritika miatt. Nem érzi azt, hogy fenyegetik,nem retteg attól, hogy kihúzzák a lába alól a talajt. Aki meg tudja tartani a kellő távolságot mindentől, le is tudja győzni az eléje gördülő „akadályokat”.

Sokan megmakacsolják magukat egy-egy heves vitában. Úgy vélik, súlyosan vétenének maguk ellen, ha nem állnak ki vélt vagy valós igazuk mellett.Aki bízik az igazságban, higgadt marad egy vitában, nem pedig lemondó. Mindig lesznek egymásnak ellentmondó álláspontok. Az igazságot pedig  pont a két vitatkozó fél álláspontjai között kell keresni.

Sok ember él ma kiengesztelhetetlenül. Nem tudnak megbékélni azzal, hogy életük nem úgy zajlik, ahogyan elképzelték. Perlekednek a sorssal, az élet okozta csalódásaikkal, ráadásul vitában állnak önmagukkal. Soha nem fogadják el saját magukat sem. Szívesen lennének mások, mint akik: intelligensebbek, sikeresebbek szeretetreméltóbbak, vagy éppen jobban szeretnének kinézni. Sajátos képet alkotnak önmagukról, s ennek szeretnének megfelelni.

Ha valaki megbékél önmagával, elfogadja önmagát úgy, ahogyan van. Elcsendesülnek különféle vágyaink, kívánságaink, amelyek ide-oda rángatnak bennünket. Megszűnik a szakadék, amely az önmagunkról alkotott kép és a valóság között feszült bennünk. Szétzilált lelkünk megnyugszik, eddig ugyanis folyton fellázadt saját lehetőségei ellen.

Azok az emberek, akik önmagukkal meghasonlottak és kiengeszteletlenek, maguk körül is meghasonlást és vitát gerjesztenek. Mivel magasra állították a mércét, minden benső sötétségüket letagadják, és másokra vetítik azt, ami bennük is ott van. Így másokban állandóan csak a rosszat látják.

Mégsem mindegy, hogy kezeljük a magunkban vagy környezetünkbe kialakult konfliktus helyzeteket. Ha beszélgetés közben megharagszom valakire, és ezt az érzést jámborul elnyomom, a háttérből is képes megmérgezni a légkört. Ha alkalmas időben kifejezzük haragunkat, anélkül, hogy túllihegnénk, akkor a harag tisztázhat valami fontosat. Ha kimondom a haragomat, lehetőséget kínálok a másinak arra, hogy kritikusan nézzen magára. Mindattól függetlenül, hogy abban a pillanatban miként reagál. Hidat építek számára, hogy őszintébben és jobban merjen kommunikálni.

Édesapám szokta mondani - Örülj, hogy vannak nálunk hülyébbek, mert ha nem lennének, mi lennénk a leghülyébbek – Ez persze nagy igazság. Mégis, néha elég nehéz elviselni és kezelni, a morálisan kissé ingoványos embereket.  Sajnos annyian vannak, hogy már kategorizálni is lehetne őket.

  Vannak a lecsúszott, neveltetésben alig-alig részesülő egyedek. Velük leggyakrabban az utcán, vagy a szórakozóhelyeken találkozhat az ember.  Ha az utcán találkozol velük, akkor általában hangosan bömböltetik a telefonjukat, megmutatva a kíváncsiskodó tömegeknek, hogy nekik mennyire kifinomult zenei ízlésük van. Ha pedig öt másodpercnél tovább „szemezel” velük, akkor már egyből kezdődik a szájkarate! Jobb esetben, ha nem issza magát igazságosztóra az ember, ki lehet kerülni az ilyen degeneráltakat.

 Van náluk egy sokkal rosszabb fajta. Őket általában a munkahelyen, iskolában,  és hasonló élethelyzetekben kerülgethetünk nap mint nap.  Ezek az evolúció során ráadásul ketté is váltak. Vannak az úgynevezett poszt-agresszív szindrómások.  Ők azok, akik jópofiznak neked, közben meg ki nem állhatnak. Az ilyeneket tudom legkevésbé megérteni.  Ha én nem szimpatizálok valakivel, akkor nem foglalkozom vele, kerülöm a társaságát, egyszerűen megpróbálom ignorálni az életemből.  De hogy jópofizzak vele, aztán meg kibeszéljem, vagy a megszerzett információból keresztbe tegyek neki… egyszerűen érthetetlen számomra, hogy ilyenkor mi motiválhatja ezeket az embereket. Annyira érthetetlen, mint a kommunizmusban a besúgórendszer működése volt. Mennyi embert vettek rá, hogy a szomszédjáról, kollegáiról, barátairól, feleségéről (!) jelentéseket írjon, így kiszolgálva egy igazából idegen hatalmat, elárulva saját környezetét és legfőképp saját hazáját. Az ilyen emberekről, mindig az a vicc jut eszembe, hogy: – De bíró úr, nem sok az az öt év? – Mondom kötél! …Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a kártékony embereket a középkorban kivégezték, így megakadályozva azt is, hogy a hibás génjeiket tovább örökítsék.  Ma meg már egy gyilkos, akár nyolc évvel is megúszhatja a büntetését. Nem beszélve arról, hogy odáig fel tudnak kapaszkodni, ezek a hibás génekkel rendelkező félőrült egyedek, hogy bele kaparják magukat egy ország miniszterelnöki székébe. Majd Budapest utcáin emberek szemét lövetik ki, mert valamit elkúrtak… Hát mit lehet erre mondani... Kötél!

A másik fajtájuk, az úgynevezett ”ÜberMensch” típus. Ezek általában vagy a pénztől, vagy a hírnévtől, vagy csak simán az egójuktól gondolják azt, hogy ők az emberek fölött állnak. Köszönni nem szoktak, csak a felszólító módot ismerik, az utcán fellökik az embert és csak a saját önös érdekeik vezérlik őket. Azzal lehet megzavarni őket, ha a bunkó, lekezelő stílusukra, megpróbál az ember mégis higgadtan és kulturáltan reagálni, és finoman jelezve, hogy semmivel sem többek, mint akárki más. Ilyenkor jobb esetben, pillanatnyi zavarukban, ők is megpróbálják a kultúrát magukra erőltetni.

Sajnos már az internet világába is beszivárogtak a szerencsétlenek. A különböző cikkek és videók alatti kommentek 90%-a már rég nem az adott témáról szól, hanem a legprimitívebb módon való egymás savazásáról. Jó kérdés, hogy ha nem a számítógépük árnyékából szájkaratéznának ezek az egyedek, akkor is ilyen magasröptű gondolatmenetekkel beszélnék-e meg a problémáikat.  Hát remélem, hogy csak a névtelenségük izmosítja meg őket, mert egyébként…Kötél!

Summa summarum; Hülyék mindig is voltak, és mindig is lesznek. Meg kell tanulni kezelni őket, és nem szabad mindenáron bele állni az értelmetlen vitáikba. A büszkeségünkön eshet annyi csorba, hogy rájuk hagyjuk és továbbállunk…

„Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.”

(Márai Sándor)

A legtöbb ember úgy képzeli el az életét, mintha csak egy filmben szerepelne, aminek természetesen saját maga a főszereplője. A környezetében lévőknek, pedig különböző szerepeket osztogat. Van aki hasonló főszerepet kap, de vannak akik mellékszerepeket, vagy csak egy-egy „epizódban” kapnak helyet. Sokszor bele sem gondolunk, hogy a legjelentéktelenebb statisztának a filmünkben is van egy saját filmje, aminek viszont ő a főszereplője. Talán ha belepillanthatnánk a filmjébe, teljesen megváltozna róla, az eddigi semleges vagy esetleg negatív véleményünk. Lényeg a lényeg, hogy megérdemli például egy bolti eladó, hogy köszönjünk, megköszönjünk és elköszönjünk tőle, ha már valamiféle kapcsolatba lépünk vele nap mint nap.

Nehéz dolog kiismerni az embereket, és talán még nehezebb saját magunkat. Hogy viselkedjünk bizonyos helyzetekben, hogy az emberek a legjobbat gondolják rólunk. Mikor bekerülünk egy új, számunkra még ismeretlen környezetbe, talán akkor a legnehezebb megtalálni a helyes viselkedési formát. Persze vannak, akik a személyiségük révén könnyen feloldódnak egy új helyzetben, de van akinek ez nehezebben megy.  Hogy viselkedjek? Legyek távolságtartó? De akkor azt fogják hinni, hogy egy zárkózott, unalmas vagy nagyképű ember vagyok. Vagy jópofáskodjak, és szóljak bele  mindenbe? Akkor meg feltűnési viszketegségben szenvedőnek fognak tartani. Mindenesetre önmagát, elsőre nagyon nehéz adnia az embernek. Persze az is sokat számít, milyen új környezetbe kerülünk, milyen a fogadtatás, nyitottak-e az irányodba, vagy egyáltalán nem kíváncsiak rád. Mikor belépünk egy új közösségbe olyanok vagyunk, mint mikor egy új kapcsolatba kezdünk bele. Próbáljuk a legjobb oldalunkat mutatni, de szépen lassan az idő múlásával mindenkiből elő bújik a valódi énje.

 Legegyszerűbb az iskolás évekre visszaemlékezni. Az első nap, harminc egymásnak teljesen idegen gyerek ül kissé feszéjezve az iskolapadban, és szép lassan próbálja megismerni a többieket. Először a szomszédját, majd a mögötte ülőket, aztán a nap végére már a legutolsó padban ülőkről is tud magában véleményt formálni. Szépen lassan kialakulnak barátságok, kis csapatok. Mégis ha megpróbálok visszaemlékezni, hogy a suli elején kik voltak egymással nagy barátságban, sok esetben az iskolás évek végére talán már a legnagyobb riválisokká váltak. Akik az elején a legnagyobb hangúak voltak sokszor kiközösültek, a legcsendesebb pedig gyakran kibontakoztak.

Mindenesetre túl sokat ítélkezik az ember. Nehezen fogadja el, ha valaki másként éli meg az életét. A központi figurák gyakran lenézik a csendesebbeket, a csendesebbek meg irigykednek és komolytalannak gondolják a felszabadultabbak viselkedését. A más-más eszméket valló emberek, nem is próbálják megérteni egymást. Az idősebbek lekezelik a fiatalabbakat, a gazdagok a szegényeket. A szegények meg irigykednek a gazdagra.

Ahogy mi viselkedünk mindig az a tökéletes, az megkérdőjelezhetetlen. De azért évek múlva mikor visszatekintünk - eszünkbe jut, hogy az a tökéletes talán annyira nem is volt olyan tökéletes. Oda kell figyelni, hogy kik azok az emberek, akiktől valóban pluszt kapunk és általuk fejlődünk, s kik azok, akik összességében csak hátráltatják a fejlődésünk. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy alapvetően minden emberben benne van a jó, és lehet hogy pont a te feladatod az, hogy a felszínre hozd a másik értékeit.

Ha valaki megkérdezne, mit akarok elérni az életben, biztos valami hasonlót válaszolnék: … Olyan egzisztenciát kiépíteni magam köré, aminek eredményeképpen, ülnék a kis kertes házam nappalijában, a bőrkanapémon, a fullHD-s vékonytévém előtt, a feleségemmel és a gyerekeimmel. A garázsban meg brümmögve várna rám a legújabb M3-as BMW-m… Mint egy amerikai romantikus vígjátékban. Senki nem lepődne meg, ha ezeket hallaná, hiszen mi mást kívánhatna magának az ember… ez így teljesen rendben van. Miért is gondolnám másképp!? Ezt sugallja a társadalom, a média, a filmek, még a család is.

Azért néha felvetődik bennem a kérdés - Vajon tényleg a XXI. század az emberi civilizáció aranykora!? Vajon a korábbi korokban élt emberek, irigykedve néznek le ránk? Hiszen a fejlett nyugati társadalmakban nincs éhezés, nem pusztítanak háborúk, a gépek megkönnyítik az életünket, a gyógyszerek megóvnak bennünket a betegségektől, az ember nem élet és halál közt éli mindennapjait. Azt is mondhatnánk, hogy ez egy tökéletes világ. Nincs más dolga az embernek, csak a boldogságérzetét kell egyre-egyre magasabb szintre emelnie.  Erről szól a fogyasztói társadalmunk, az újabb és újabb dolog tulajdonlása által generált boldogságérzet szinten tartása. Amiben a legtöbben arra törekszünk, hogy meglegyen a legújabb telefonunk, számítógépünk, autónk, a divatguruk örültebbnél örültebb ötleteiket viseljük... Bármennyire is tudunk panaszkodni, hogy erre nincs pénz - arra nincs pénz, a legújabb érintőképernyős telefonok azért húzzák a zsebeinket. Mert hát az kell, meg milyen hasznos, meg mennyi mindent tud. Megkönnyíti az életünket! Okosabb, mint egy ötödikes… Tényleg ezt a trendet kell folytatnunk!?  Miért éri meg a médiának és az államoknak, ezt belénk sulykolnia!? Miért fontos ennyire a fogyasztásunk? Miért fontos, hogy „mindenünk” meglegyen?

A világ gazdasági növekvése a XX. század második felétől napjainkig már nagyobb, mint a civilizáció kezdeteitől a XX. századig.  Ez azt is jelenti, hogy a természeti erőforrásokból többet fogyasztottunk a ’80-as évektől, mint előtte az emberiség összesen.  Lassan-lassan el fog fogyni alólunk a talaj. Ezt látják a „nagyok” is, mégsem történt eddig érdemi változás. A reklámok ugyan úgy csak a mérhetetlen fogyasztásra sarkalnak bennünket. Ezek hatására olyan dolgokról kezdünk el álmodozni, amit nem engedhetnénk meg magunknak (egyébként nem is lenne rá szükségünk). Ezért az áhított cél elérése érdekében felveszünk áruhiteleket, amivel igazából az időt vásároljuk meg, mert nekünk azonnal szükségünk van a vékonytévére, mert nem fogunk rá hónapokig gyűjtögetni, meg egyébként is, most akciós !!! 

Nem beszélve arról, hogy a gyártók harminc évvel ezelőtt még képesek voltak húsz – huszonöt évig működő háztartási gépeket gyártani. Most ebben a gigantikus technológiai fejlődésen átesett világban, miért kell ötévente a szuperszonikus mosógépeket lecserélni? Ha elromlik, miért nem lehet alkatrészt kapni hozzá, miért kell újat venni? Mitől lett ennyire személytelen, és kizsákmányoló az emberi természet. Nem foglalkozva azzal, hogy ezzel a hozzáállással, lassan de biztosan egy óriási szemétdombon fogunk élni.

Egy agyonhajszolt életbe kényszerül bele az ember. A lemaradástól rettegve egyre többet dolgozunk, hogy mindent megvehessünk, ami a „szomszédnak” is meg van. Egyre kevesebbet foglalkozunk a családunkkal, a közösségi életünket egyre inkább az interneten éljük meg, így az emberi kapcsolataink egyre szegényesebbé válnak. Egyre inkább életuntakká, boldogtalanokká válunk, mert egyszerűen nincs semmire időnk. Lassan közömbössé válunk minden olyan dolog iránt, ami nem az anyagi helyzetre vonatkozik.

A mai világ jelszavának is lehetne nevezni – a valósítsd meg önmagad – szállóigét. Csak te számítasz, taposs el mindenkit, hogy egyre feljebb és feljebb juss a ranglétrán. Ma már nem probléma, ha csak mások rovására tudsz sikereket elérni, hanem érték. Mindenki a saját boldogságáért küzd, elfelejtve azt, hogy azt csak a mások boldogsága révén találhatja meg. A nők nem a családalapításon merengenek, hanem a karrieren, mert igenis egyenrangúak a férfiakkal, meg kell valósítaniuk önmagukat… persze a konyhában már egyre kevesebben képesek rá. Főzés helyett megszállják a plázákat, itt annyi ruhát képesek felhalmozni, mint a Máltai Szeretetszolgálat egy év alatt.  A Marilyn Monroe által felállított 90-60-90-es méreteket sorolják álmaikban is, és képesek ezért egész nap vattát enni, hogy 42-ről lefogyjanak 37 kilóra. Vannak országok, ahol azért éheznek az emberek, mert nincs mit enniük, nahát ezt a nyugati árja sikeresen megfejelte azzal, hogy azért éhezteti magát, hogy megfeleljen a társadalma beteges elvárásainak.

A szórakozóhelyeken egyre nagyobb teret hódít a józanul élvezhetetlen elektronikus "tuctuc" zene, ahol tablettákkal a szájukban rohangálnak a kiskorúak, epilepsziás mozdulatokkal csápolva a toplistákat vezető „zeneszerzők” remekműveire.

A médiából az esetek nagy részében csak a rossz hírek jutnak el hozzánk, katasztrófák, bűnesetek, terrorcselekmények stb. . A jó hír már nem hír. A médiumok is már érdekeket képviselnek, képtelenség kiolvasni belőlük, hogy igazából milyen világban is élünk. „A kis igazságokat is nagy hazugságokba csomagolják.”  Már a nyolcvanmilliomodik MegaCsillagSzületikkel és Édenvilágokkal próbálnak tovább butítani, és a tévé elé kényszeríteni bennünket, hogy a lehető legkevesebbet gondolkozzunk.

 Elhitetik velünk, hogy egyéniségek vagyunk, mégis ettől a sok egyéniségtől kezd teljesen elszemélytelenedni a világ. Hol lesz ennek a vége? Senki nem akarja észrevenni, hogy teljesen rossz irányba halad a „fejlődésünk”!? Dehát mit tehetünk mi egyszerű emberek? Egyáltalán tudunk valamit tenni? Fel tudunk ébredni a mesterséges komában tartott társadalomból!?

 Van rá esély, és nem kell nagy dolgokban gondolkodni. Csak fel kellene ismerni, hogy mire van igazán szükségünk, és mi az, ami teljesen felesleges körülöttünk.