Sok ember él ma kiengesztelhetetlenül. Nem tudnak megbékélni azzal, hogy életük nem úgy zajlik, ahogyan elképzelték. Perlekednek a sorssal, az élet okozta csalódásaikkal, ráadásul vitában állnak önmagukkal. Soha nem fogadják el saját magukat sem. Szívesen lennének mások, mint akik: intelligensebbek, sikeresebbek szeretetreméltóbbak, vagy éppen jobban szeretnének kinézni. Sajátos képet alkotnak önmagukról, s ennek szeretnének megfelelni.

Ha valaki megbékél önmagával, elfogadja önmagát úgy, ahogyan van. Elcsendesülnek különféle vágyaink, kívánságaink, amelyek ide-oda rángatnak bennünket. Megszűnik a szakadék, amely az önmagunkról alkotott kép és a valóság között feszült bennünk. Szétzilált lelkünk megnyugszik, eddig ugyanis folyton fellázadt saját lehetőségei ellen.

Azok az emberek, akik önmagukkal meghasonlottak és kiengeszteletlenek, maguk körül is meghasonlást és vitát gerjesztenek. Mivel magasra állították a mércét, minden benső sötétségüket letagadják, és másokra vetítik azt, ami bennük is ott van. Így másokban állandóan csak a rosszat látják.

Mégsem mindegy, hogy kezeljük a magunkban vagy környezetünkbe kialakult konfliktus helyzeteket. Ha beszélgetés közben megharagszom valakire, és ezt az érzést jámborul elnyomom, a háttérből is képes megmérgezni a légkört. Ha alkalmas időben kifejezzük haragunkat, anélkül, hogy túllihegnénk, akkor a harag tisztázhat valami fontosat. Ha kimondom a haragomat, lehetőséget kínálok a másinak arra, hogy kritikusan nézzen magára. Mindattól függetlenül, hogy abban a pillanatban miként reagál. Hidat építek számára, hogy őszintébben és jobban merjen kommunikálni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.